Aranykor Nyugdíjas Klub Egyesület, Nyíregyháza



A MAGYAR KULTÚRA NAPJA

A MAGYAR KULTÚRA NAPJA (2014. január 14.)

Engedjétek meg, hogy egy kis visszaemlékezéssel kezdjem mondanivalómat.

Van egy dal, amelyet előbb megtanultunk, még mielőtt a tartalmát megértettük volna. Amíg picik voltunk, csak hallgattuk: a televízióban, amikor a győztes magyar sportolók tiszteletére felkúszik a rúd csúcsára a piros– fehér–zöld nemzeti lobogónk. Vagy az iskolai és városi ünnepélyeken, ahol tiszteletadással és meghatottan énekeltük együtt a résztvevőkkel. Aztán egy idő után magunkban is megpróbáltuk énekelni, s egyre biztosabban daloltuk a többiekkel. Amire az iskolában tanultunk róla, már ismertük, szerettük, hozzánk tartozott ez a dal: a Himnusz, Kölcsey Ferenc költeménye. Olyan vers, amelyben a költő Magyarországot és az e hazát szerető, védelmező és érte meghalni is kész magyar népet dicséri. Versében felemlegeti történelmünk dicsőséges eseményeit és véres küzdelmeit, veszteségeit. A bevezető és a záró versszakokban pedig Istent hívja segítségül, hogy végre boldogságban, békében élhessen e földön a magyar.

Minden népnek van nemzeti himnusza, de ilyen, Istenhez szóló, védelmet kérő nem akad. Ezért is nevezzük Kölcsey Himnuszát a magyar nép imádságának. Éppen ezért, nem katonás vigyázz-állásban énekeljük, oldalt lelógatott karokkal, hanem egyenes tartással, imádságra kulcsolt kézzel, átéléssel.

Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz szövegének megírását. Ennek emlékére 1989 óta január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.

Ezen a napon különböző rendezvények emlékeztetnek bennünket évezredes hagyományainkra, gyökereinkre, múltunkra.

Január 22-e jó alkalom arra, hogy felidézzük Kölcsey Ferenc alakját és a kort, melyben „jelszavaink valának” – ahogy ő vallotta –: „haza és haladás.”

Ismerkedjünk meg a Himnusz keletkezésének történetével!

Már a 16. századtól kezdve a korábbi templomi himnuszok nyomán szerte Európában néphimnuszok, nemzeti himnuszok éneklésével jelezték összetartozásukat az országok lakói.

Magyarországon még a 18. században is az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga és a Boldogasszony anyánk kezdetű vallásos énekeket énekelték néphimnusz gyanánt.

Hallgassuk meg a BOLDOG ASSZONY ANYÁNKAT

Somogyiné Rózsika előadásában

BOLDOGASSZONY ANYÁNK - /1714/

Boldogasszony Anyánk, régi nagy Patrónánk,
Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk:
Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg
Szegény magyarokról.

Ó Atya Istennek kedves szép leánya,
Krisztus Jézus Anyja, Szentlélek mátkája:
Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg
Szegény magyarokról.

Nyisd fel az egeket sok kiáltásunkra,
Anyai palástod fordítsd oltalmunkra.
Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg
Szegény magyarokról.

Kegyes szemeiddel tekintsd meg népedet,
Segéld meg áldásra magyar nemzetedet.
Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg
Szegény magyarokról.

Sírnak és zokognak árváknak szívei,

Hazánk pusztulásán özvegyek lelkei.

Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg

Szegény magyarokról.


Vedd el országodról ezt a sok ínséget,

Melyben torkig úszunk. Ó nyerj békességet.

Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg

Szegény magyarokról.


Irtsd ki, édes Atyánk, az eretnekséget,

Magyar nemzetedből a hitetlenséget.

Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg

Szegény magyarokról.


Hogy mint Isten Anyját régen tiszteltenek,

Úgy minden magyarok most is dicsérjenek.

Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg

Szegény magyarokról.


Tudod, hogy Szent István örökségben hagyott,

Szent László király is, minket reád bízott.

Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg

Szegény magyarokról.


Sokat fiad ellen, megvalljuk, vétettünk,

De könyörögj rajtunk, s hozzája megtérünk.

Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg

Szegény magyarokról.


Jézus fiad előtt hajts térdet érettünk,

Mert ha nem cselekszel, egy lábig elveszünk.

Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg

Szegény magyarokról.



Dicséret, dicsőség legyen az Atyának,

A te szent Fiadnak, s Szentlélek mátkádnak.

A Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezzél meg

Szegény magyarokról.


Az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga 2 változatban ismert. Az egyik az eredeti, a másik a finomított, amely Szent Istvánhoz íródott. Ezt szeretném felolvasni.


Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga!

Ki voltál valaha országunk istápja!

Hol vagy István király? Téged magyar kíván,

Gyászos öltözetben teelőtted sírván.



Rólad emlékezvén csordúlnak könnyei,

Búval harmatoznak szomorú mezei.

Lankadnak szüntelen vitézlő karjai,

Nem szünnek iszonyú sírástól szemei.



Virágos kert vala híres Pannónia,

Mely kertet öntözé híven Szűz Mária.

Kertésze e kertnek István király vala:

Behomályosodott örvendetes napja.



Előtted könyörgünk, bús magyar fiaid,

Hozzád fohászkodunk árva maradékid.

Tekints, István király szomorú hazádra,

Fordítsd szemeidet régi országodra.



Reménységünk vagyon benned s Máriában,

Mint magyar hazánknak hív királynéjában.

Még éltedben minket ennek ajánlottál,


És szent koronáddal együtt feláldoztál.

(Névtelen, XVI. század)



Így volt ez egészen 1823. január 22-éig, amikor Kölcsey Ferenc megírta a Himnuszt, a magyar nemzet legszebb imádságát. Ez az imádság örökre biztosította Kölcsey Ferenc halhatatlanságát. Nevét a költő beírta minden magyar szívébe. Ahogy a Himnusz öröklődik nemzedékről nemzedékre, úgy öröklődik Kölcsey Ferenc neve és emlékezete.

A Himnusz – nemzeti fohászunk, amely az egész magyarság eszméletét, érzelemvilágát átjáró óda, imádság. Magyarságunkat, közös hitünket, akaratunkat fejezi ki.


Hallgassuk meg Poórné Viola előadásában, Juhász Gyula hogyan írta Himnuszról.

Juhász Gyula: A Himnusz

E bús imádságot dalolta ajkam,
Mikor nem is tudtam még, mit dalol,
Csak éreztem, hogy orgonás szavakban,
Ezer év búja búg a hant alól.

A Végeken, hol mély magányban éltem
S Rodostó gyásza szállt lelkem felett,
A néma dacban, büszke szenvedésben
Fajtám keserve, megértettelek!

E dalt dúdoltam ott fáradt ajakkal,
Az éghez oly közel járt e magyar dal,
Kárpátok ormán ültem egyedül

És gondolkoztam Kölcsey felül,
Ki félszemével a jövőbe látott,
Szent táltosunk, teljék be látomásod!

Erkel Ferenc jó húsz évvel később zenét komponált ehhez a gyönyörű költeményhez. Hogy milyen áhítattal alkotta meg művét, azt saját szavaiból tudjuk:


Csend van. Ülök és gondolkodom: hát hogy is kellene ezt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így gondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe.

És ott a szoba csöndességében megzendülnek ekkor az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a Himnusz.”


Erkel Ferencnek sikerült megtalálnia a Himnusz szövegéhez méltó zenét. Bizonyság rá, hogy azok a pozsonyi harangok azóta is megszólalnak minden magyar lelkében, ha a Himnuszt hallja vagy énekli.


Erkel Ferenc ezt a művét benyújtotta a Nemzeti Színház pályázatára. A pályázatot ő nyerte meg, s a Himnusz zenéjét 1844. július 12-én be is mutatták a Nemzeti Színházban.


A megzenésített Himnusz 1844. augusztus 10-én csendült fel először nyilvános ünnepségen az óbudai hajógyárban a Széchenyi-gőzös vízre bocsátásakor. Hivatalos állami ünnepségen a budai Mátyás-templomban szólalt meg először 1848. augusztus 20-án.


A magyar kultúra egyidős Magyarországgal. A magyar nép életét, gondolatvilágát, hovatartozását, helyét a világban kultúránk ismerete adja.

Kultúránk mutatja, bizonyítja eredetünket, létünket.

A múltat tiszteld a jelenben, s tartsd a jövőnek!


Majthényi Flóra: Mi a haza? /részlet/

Minden, amit a szem belát,
Itt e föld, mely kenyeret ád,
E folyók tele halakkal,
E szőlőhegyek falvakkal:
Ez a haza!

Amerre a hegylánc kéklik,
Merre a berek sötétlik,
Merre a róna kanyarul,
Melyre a kék ég leborul:
Ez a haza!

Hol egykor őseink laktak,
Itt csatáztak, itt mulattak,
Ahol a határt ők szabták
S örökségül reánk hagyták:
Ez a haza!

Ez a föld, mely drága nekünk,
Melyet legjobban szeretünk,
Ahová, bármerre járunk,
Mindig vissza-visszavágyunk:
Ez a haza!

Mindenki a szülőföldjét szereti elsősorban, többre tartja a földkerekség más tájainál, és honának minden szülöttje leginkább az övéinek életét vágyik megismerni.

Légy ember- ez a cél; légy magyar – ez a legjobb eszköz!


Hallgassunk meg egy részletet Sajó Sándor Magyarnak lenni c. költeményéből

Lendvainé Ildikó előadásában


Sajó Sándor: Magyarnak lenni /részlet/

Magyarnak lenni, tudod mit jelent?
Magasba vágyva tengni egyre lent,
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj.

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, véges-végtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek.
De döntő harcra nem elég erősnek:
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés...

Következő részlet

De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem.
Nagyszívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni nagy szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:

Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva örök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön - örökre!...

Mi minden voltál már nekem, édes hazám!

De most érzem csak, hogy mi voltál igazán.

Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled

S mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett.

Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa,

Mint fához a levél, hulltomig kapcsolva.


Had idézzek Babits Mihály: Ezerkilencszáznegyven c. verséből kommentár nélkül:

Mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,

Mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.



Nem tudom kihagyni Somogyi Imrét sem.

Somogyi Imre: Rendületlenül

S ha másként nem – hát legbelül:

hazádnak rendületlenül!

S ha restelled, hogy hangosan;

nehogy meghallja más, kívül

Hát szakálladba dörmögd, hogy:

nincs hely számodra e-kívül.

De aztán - rendületlenül!

Ezt aztán – rendületlenül!


Anyanyelvünk legdrágább örökségünk. Ha magyarok akarunk maradni, ragaszkodnunk kell nyelvünk helyességéhez és tisztaságához. Ez érdemes feladat. Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged Ajkára vőn, többé nem dobhat el!


Ábrányi Emil: Magyar nyelv / részlet /

Hatalmas, szép, nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kísérjen áldás,
Amíg világ áll!

S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsőt rebegve,
Végsőt sóhajtva!


Az elhangzott gondolatokat nemcsak eszünkkel, szívünkkel is értenünk kell. Reméljük, eljutottak e szép szavak lélektől lélekig, ahogy ez a következő dalban is megfogalmazódik. Zenés-verses irodalmi összeállításunkat ezzel a számmal zárjuk.

Szerettem volna még beszélni Kölcsey életéről, de egyrészt már előző előadásokon hallottuk, másrészt az idő rövidsége és a bőséges program ezt most nem teszi lehetővé.

Zene: Az élet szép (A Légy jó mindhalálig c. musical betétdala; énekel: Vikidál Gyula) Ha Zoltánék nem tudják megoldani, hogy magnóról lejátsszák, akkor

Versben előadja Lendvainé Ildikó

Dalszöveg

Hűs forrás, dús liget, havas csúcs, oly ragyogó,
Csak képzeld el és látod, tárd ki a fénynek lelked,
 
Hogy te is felfedezhesd, mind-e csodálatos világot.
Minden táj titkot rejt, ott, hol élt már ember,
Átok vert és áldott sorsok,
 
rég volt boldog ősök,
És nem csak fényes hősök, névtelen békés dolgos milliók,

Az élet szép, az élet minden,
Ha rangod, pénzed, semmid nincsen,
A legnagyobb kincs mégis csak tiéd,
Ösztön, vágy és képzelet,
Küld, hogy lásd, hogy megismerd,
Azt, mi értelemmel tölti meg a létezést,
A Föld csak néked őrzi titkát,
S ez végtelen nagy gazdagság,
Csak tudd és akard látni bűvét, varázsát,
Vár a messzi ismeretlen,
A tudás az, mi fölemel,
Várnak rád új és új csodák,

Az élet szép, az élet minden,
S míg létezhet a földön ember,
 
A lánc, mi egybeköt, nem hullhat szét,
Lesz út, lélektől lélekig,
Lesz, kinek megtanítsd világod titkait,
Az élet szép, az élet minden,
Mondhatják, hogy semmid nincsen,
A legnagyobb kincs örökké tiéd,

Az óceánok, az őslények, a mamut,
 
A sivatagi oroszlán és az ember,
Mikor is építették a piramisokat?

Négy-ötezer éve a Nílus mellett Egyiptom földjén

És ott állnak még most is,
Hirdetik az ember nagyságát, mert a világ gyönyörű,

Mély barlang, vad dzsungel,
 
folyó zúg, zord tenger,
Magányos őrtorony a parton,
Trópusi nap hevében, jéghegyek közt a télben,
Utat tör tehetség és szorgalom,
Minden sors új kezdet, remél és küzd az ember,
Keresné, hogy lehetne boldog,
Teremtő lázban égve, s egy új kor szebb reménye,
Mint lámpás fénye, mindig felragyog,

Az élet szép, az élet minden,
Ha rangod, pénzed, semmid nincsen,
A legnagyobb kincs mégis csak tiéd,
Ösztön, vágy és képzelet,
Küld, hogy lásd, hogy megismerd,
Azt, mi értelemmel tölti meg a létezést,

A föld csak néked őrzi titkát,
S ez végtelen nagy gazdagság,
Csak tudd és akard látni bűvét, varázsát,
Vár a messzi ismeretlen,
A tudás az, mi fölemel,
Várnak rád új és új csodák,

Az élet szép, az élet minden,
S míg létezhet a földön ember,
A lánc, mi egybeköt, nem hullhat szét,
Lesz út, lélektől lélekig,
Lesz, kinek megtanítsd világod titkait,
Az élet szép, az élet minden,
Mondhatják, hogy semmid nincsen,
A legnagyobb kincs örökké tiéd,

A legnagyobb kincs örökké tiéd,
A legnagyobb kincs örökké tiéd,

Az élet szép, az élet minden,
S míg létezhet a földön ember,

A lánc, mi egybeköt, nem hullhat szét,
Lesz út, lélektől lélekig,
Lesz, kinek megtanítsd világod titkait,
Az élet szép, az élet minden,
Mondhatják, hogy semmid nincsen,
A legnagyobb kincs örökké tiéd,

A legnagyobb kincs örökké tiéd,
A legnagyobb kincs örökké tiéd.

Igen, ez a legszebb, tanár úr: tanítani!

Örökké tiéd.